Néhány hónapos korában mindkét tündéri gyermekem kinevezett magának egy-egy kedvenc játékfigurát. Ezek lettek az állandó alvótársak, ezek nélkül nem lehetett elindulni nyaralásra, oviba, a Nagyihoz. Martin kedvence egy teknősbéka lett, egyik barátunktól kapta nem sokkal születése után, egyedi, kézi készítésű textilállatka. Csak formájában emlékeztet teknősre, valójában egy színes, virágos, teknősformájú párnácska. Bár használni nem tudta eleinte, betettük a kiságyába, s egyszer csak totemállat lett belőle. Mindig magával hurcolta, ez lett a vigasztaló, a megnyugtató, az altató kedvenc. A Béka.

Napközben néha tréfásan elrejtette valahol a lakásban, valami lehetetlen helyen, így számtalan estét töltöttünk Balázzsal azzal, hogy Békát kerestük, mert zokogó gyermekünk képtelen volt nyugovóra térni e nélkül. Tamara születése után, Béka esetéből tanulva, mi gondos és intelligens szülők vettünk három teljesen egyforma cicafigurát, mindet beraktuk Tamara ágyába, gondolván, hogy legalább egy példány így kéznél lesz elalváshoz, akármilyen turpisságot is talál ki a gyerek napközben. Nos, ne próbálj túljárni gyermeked eszén! Tamara valóban nagyon megszerette a macskákat, mind a hármat, így hamarosan esténként már 1 db Békát, valamint 3 db Macskát keresgéltünk. Ugyanis természetesen Tamara csak akkor volt hajlandó elaludni, ha mindhárom macska az ágyában pihent.

Mindkét gyermekünk kamaszodó korba lépett, ám a totemállatok – nem kicsit rejtegetve ugyan – de ugyanúgy az elalvás tartozékai, s utazni sem lehet nélkülük.

Hosszú hónapok után karácsonykor utaztunk haza először. Rövid, néhány napos vakáció volt, sűrű programokkal. Csodálatos élmény volt találkozni az otthoniakkal.

De alig érkeztük meg, s már újra a tranzitban vártuk, hogy az amsterdami géphez szólítsanak minket. A kora reggeli indulás miatt kicsit kábán sorakoztunk a géphez felszálláshoz, s már a gépre érve ugyanilyen álmosan vártuk, hogy lassan eljussunk a helyeinkre. Én közben kiszedegettem a kézipoggyászból a könyvemet, meg egy-két apróságot, amire az úton szükségem lehet, s tapintatosan előre ordítottam a kicsiny 13 éves fiamnak, hogy kéri-e a Békát az útra, vagy maradjon a táskámban. Martin hátrafordult és közölte:

Igen, kérem, ….

és a méltóságomat is!

A minap Amstelveenben kiültünk egy kis kávézó teraszára. Kellemes, holland viszonylatban mondhatjuk, hogy nyárias, napsütéses idő volt. Pillanatokon belül megjelent a pincérnő, s pergő holland nyelven néhány mondatot intézett hozzánk nagyon kedvesen.

Ilyen esetekben a forgatókönyv a következő: én jelentőségteljesen ránézek Balázsra, tájékoztassa a célszemélyt folyékony angoljával, hogy mi bizony nem értünk egy szót se, legyen olyan aranyos, ismételje meg az elhangzottakat angolul. A kommunikációt mindig Balázsra bízzuk, ha ő velünk van, én nem értek és nem beszélek angolul. Természetesen, ha nincs velünk, a fenti állítás nem teljesen igaz.

Tehát mint említettem, a bevett gyakorlat szerint Balázsra pillantottam, hogy tegyen itt rendet.

És akkor rájöttem, hogy én értettem, mit is mondott a hölgy, s némi tétovázás után magam válaszoltam.

Senkit ne tévesszenek meg a leírtak, nem állítanám, hogy megtanultam hollandul. Sőt.

De ez volt az első sikerélményem, amióta elkezdtem a nyelvtanfolyamot, s ez némi büszkeséggel töltött el.

Most megosztottam veletek is.

A szeptember iskolásként egy különleges hónap. Az (rendszerint) új iskolatáska, új tolltartó, rengeteg újonnan vásárolt iskolai kiegészítő, új könyvek és füzetek hónapja. A szeptember még gyöngyírással vezetett füzeteket jelent, itt-ott még vonalzós, színes aláhúzásokat. Októbertől az ember már nyugodtan lehet olyan trehány, mint amilyen általában is, de szeptemberben még színes képekkel illusztrálja a füzetbe írt tananyagot.

És mivel ez most egy különlegesnél is különlegesebb szeptember, kíváncsian, izgatottan, kicsit félve, de nagyon vártuk az iskolaév kezdetét.

Mindkét gyerek Schakelklas-ban (láncosztály) kezdte az idei évet. Jelentése elég egyértelmű, átvezeti a különféle országokból érkező és itt élő gyerekeket a holland iskolába. Természetesen a legfőbb cél a holland nyelv elsajátítása, de bizonyos egyéb tantárgyak néha megjelennek a napi elfoglaltságok között. Mivel a holland iskolarendszerben az általános iskola 12 éves korig tart, kétfelé szóródtak gyermekeink. Tamara az általános iskolai Schakelklas-ba, Martin már ennek középiskolai megfelelőjébe került. Ilyen láncosztályokat régiónként tartanak fent, így mindketten a szomszéd városba járnak iskolába. Általános iskolai korosztálynak az önkormányzat automatikusan iskolabuszt biztosít, a „nagy” középiskolásoknak már egyedül kell közlekedni (tegyük hozzá, hogy nekik viszont elszámolás alapján az önkormányzat téríti az utazás költségeit).

Kellemes meglepetésként ért, hogy Tamarának semmit (!), Martinnak egy minimális iskola-felszerelést írtak elő tanévkezdésre. Mindent az iskola biztosít nekik, a 15-20 kg-os iskolatáskát elfelejthetjük. Életem legolcsóbb iskolakezdése volt. Hasonlóan kellemes meglepetés volt az is, hogy a fehér inges, sötét nadrágos cécó himnusszal itt hiányzik.

Ami kicsit megviselte szülői szívünket az az, hogy a mi kicsi fiúnkból immár középiskolás nagyfiú lett. És egyedül kell közlekednie. És tudom, hogy ez nagyjából aktuális volt, hiszen én is ilyesmi idős voltam, amikor önállóan kezdtem közlekedni, de az más :) .

Gondosan „elpróbáltuk” iskolaév előtt, hogy melyik járatra hol kell fel-, illetve leszállnia, hol kell átszállnia, stb. Ettől függetlenül összeszorult szívvel kísértem első nap a buszmegállóhoz (eddig is csak első nap engedett). Amikor feltűnt a busz, gyorsan elbúcsúztam tőle, majd kicsit előrébb sétáltam, hogy egyrészt ezzel is demonstráljuk, egyedül megy innen tovább, illetve a buszsofőrt sem akartam megzavarni. Álltam tehát a reggeli szürkületben és néztem, ahogy az én kicsi fiam komolyan és megfontoltan felszáll a buszra, kezeli a chipkártyáját és eltűnik a busz belsejében. A buszsofőr (hölgy) rám nézett, elmosolyodott, felemelte a hüvelykujját, hogy minden oké, majd bezárta az ajtókat és elindult.

Az iskola szeptemberben kezdődik a gyerekeknek és nekem is, így most igazából turistaként éldegélünk. Kivéve persze szegény páromat, aki helyettünk is „gyűri” a munkás hétköznapokat.

Fura egy állapot. Egy turisták által közkedvelt kisvárosban lakunk, ráadásul meglehetősen frekventált területen. Így gyakran előfordul, hogy a mi ablakunkat (a szépséges porcelán macskáinkat), házunkat fényképezik az erre járók, mert az olyan „holland” kinézetű. Ugyanakkor mi is fényképezőgéppel indulunk egy-egy sétára, autós túrára, mert nekünk is minden „holland” dolog újdonság.

Turista vagy akkor is, ha bevásárolni indulsz a szupermarketbe. Mert minden csatornánál, hidacskánál megállunk és megcsodáljuk a szépségüket. S bár a papírforma szerint naponta gyűjtöd az állandóságod bizonyítékait (egészségbiztosítás, adózás, saját neveden szereplő közművek, helyieknek biztosított buszbérlet, előfizetéses telefon stb.), ugyanígy naponta lapozgatod az útikönyvet, hogy a turistalátványosságokról informálódj.

Olyan turista vagy, aki reggel felkel, telepakolja a mosogatógépet, szétválogatja a mosnivalót, megfőzi az ebédet, kiporszívózza a lakást, majd felsétál a kikötőbe és tüzetesen végignézi az ajándékboltok kínálatát, mert mitagadás, még mindig elbűvölnek a kicsiny műanyag szélmalmok, a díszes fapapucsok, a tulipános díszes csecsebecsék. És bár pontosan tudod már, hogy ezek nagy részét olcsóbban is beszerezheted máshol, mégis komoly vívódást jelent lemondani egy-egy nagyon hollandos sajtvágódeszkáról.

Szeretek itt élni.

Turistaként.