A szeptember iskolásként egy különleges hónap. Az (rendszerint) új iskolatáska, új tolltartó, rengeteg újonnan vásárolt iskolai kiegészítő, új könyvek és füzetek hónapja. A szeptember még gyöngyírással vezetett füzeteket jelent, itt-ott még vonalzós, színes aláhúzásokat. Októbertől az ember már nyugodtan lehet olyan trehány, mint amilyen általában is, de szeptemberben még színes képekkel illusztrálja a füzetbe írt tananyagot.

És mivel ez most egy különlegesnél is különlegesebb szeptember, kíváncsian, izgatottan, kicsit félve, de nagyon vártuk az iskolaév kezdetét.

Mindkét gyerek Schakelklas-ban (láncosztály) kezdte az idei évet. Jelentése elég egyértelmű, átvezeti a különféle országokból érkező és itt élő gyerekeket a holland iskolába. Természetesen a legfőbb cél a holland nyelv elsajátítása, de bizonyos egyéb tantárgyak néha megjelennek a napi elfoglaltságok között. Mivel a holland iskolarendszerben az általános iskola 12 éves korig tart, kétfelé szóródtak gyermekeink. Tamara az általános iskolai Schakelklas-ba, Martin már ennek középiskolai megfelelőjébe került. Ilyen láncosztályokat régiónként tartanak fent, így mindketten a szomszéd városba járnak iskolába. Általános iskolai korosztálynak az önkormányzat automatikusan iskolabuszt biztosít, a „nagy” középiskolásoknak már egyedül kell közlekedni (tegyük hozzá, hogy nekik viszont elszámolás alapján az önkormányzat téríti az utazás költségeit).

Kellemes meglepetésként ért, hogy Tamarának semmit (!), Martinnak egy minimális iskola-felszerelést írtak elő tanévkezdésre. Mindent az iskola biztosít nekik, a 15-20 kg-os iskolatáskát elfelejthetjük. Életem legolcsóbb iskolakezdése volt. Hasonlóan kellemes meglepetés volt az is, hogy a fehér inges, sötét nadrágos cécó himnusszal itt hiányzik.

Ami kicsit megviselte szülői szívünket az az, hogy a mi kicsi fiúnkból immár középiskolás nagyfiú lett. És egyedül kell közlekednie. És tudom, hogy ez nagyjából aktuális volt, hiszen én is ilyesmi idős voltam, amikor önállóan kezdtem közlekedni, de az más :) .

Gondosan „elpróbáltuk” iskolaév előtt, hogy melyik járatra hol kell fel-, illetve leszállnia, hol kell átszállnia, stb. Ettől függetlenül összeszorult szívvel kísértem első nap a buszmegállóhoz (eddig is csak első nap engedett). Amikor feltűnt a busz, gyorsan elbúcsúztam tőle, majd kicsit előrébb sétáltam, hogy egyrészt ezzel is demonstráljuk, egyedül megy innen tovább, illetve a buszsofőrt sem akartam megzavarni. Álltam tehát a reggeli szürkületben és néztem, ahogy az én kicsi fiam komolyan és megfontoltan felszáll a buszra, kezeli a chipkártyáját és eltűnik a busz belsejében. A buszsofőr (hölgy) rám nézett, elmosolyodott, felemelte a hüvelykujját, hogy minden oké, majd bezárta az ajtókat és elindult.